Diego Suarez – Antsiranana (Madagaszkár)

2019. 01. 13.

Még fel sem dolgoztuk az előző napi Nosy Iranja szigetén eltöltött napunk élményeit, ma már egy újabb kikötő vár ránk. Diego Suarez, mint látható, közel van előző kikötőnkhöz. Viszont rögtön egy érdekesség, kísérőnk mondta, hogy az itt lévő hatalmas, természetes öböl a második legnagyobb a világon!

A város a nevét két emberreől kapta, az egyik a portugál felfedező Diego Diaz – tőle származik a Diego –, ő 1500-ban érkezett meg Madagaszkárra. A másik pedig, Fernando Suarez, aki 1506-ban kötött ki az öbölben, amelynek a nevezetessége és jelképe a szinte mindenhonnan látszó a Nosy Lonja (Cukorsüveg sziget), amely formájáról kapta a nevét.

Bár 1975-ben hivatalosan „átkeresztelték” az Antsiranana névre a várost (ami a „parton lévő”-t jelenti malagasi nyelven), de mind a mai napig használják a Diego Suarez nevet.

Ma Madagaszkár 5. legnagyobb városa, és a főváros után ezt tartják a legmodernebb városnak, életmód, üzletek és események, előadások tekintetében.

Közben megreggeliztünk, ma reggel kaptunk Jack- fruit-ot. Emlékeztek? Nosy Iranja-n láttunk a fa alatt. Most mindkét állapotában (természetes és evésre kész) bemutatom.

Gyorsan elkészültünk, hiszen ugyanazzal az utazási irodával beszéltünk le egy mai kirándulást is, mint akik elvittek bennünket Nosy Iranja-ra, és már lent vártak bennünket.

Mint látható, ez a kikötő nem a turisták fogadására lett kialakítva, hatalmas kereskedelmi forgalmat bonyolít le. De a turistákat már várják a taxik, hiszen, mint később megtudtuk, 1 vagy 2 nagy hajó köt ki itt hetente, s ez komoly bevételi forrás annak, aki ilyenkor tud kuncsaftot szerezni.

A szerény külsőt viszont ellensúlyozza a helyiek kedves „vendégfogadása”, helyi népviseletbe öltözött lányok köszöntötték a hajóból kitóduló utasokat.

A másik oldalon pedig egy zenekar helyi zenével csinált hangulatot, ha még nem ébredtünk volna fel teljesen.

Gyorsan megtaláltuk a vezetőnket, autóba szálltunk, indulásra készen. Bár figyelmeztettek bennünket előre, de most szembesültünk is vele, hogy itt a klíma a lehúzott ablakot jelenti, és hogy az utak állapota valóban nagyon-nagyon rossz. Mondtuk is, hogy az otthoni pár kátyú ehhez képest… Minden nézőpont kérdése.

Hamar belecsöppentünk a madagaszkári életbe. Első megállónkig csak pár perc telt el és egy gyönyörű kilátást nyújtó helyen már fékezett is az autó.

Ezt a „Cukorsüveg” fotót, már mi csináltuk, pontosabban a vezetőnk.

Nem volt egyszerű, mert közben megrohantak bennünket a portékájukat kínáló, és lemúrt vagy kaméleont mutogató emberek. Itt rögtön rájöttünk, hogy az apró pénzeket szerencsésen otthon hagytuk (lásd a hajón)… ami nem volt valami jó ötlet. Alig tudtunk pár aprót összekaparni a „lemúros” fiúnak.

Aztán folytattuk utunkat a fotókon is látható földúton. Itt éppen útjavítás folyik.. Mondhatom nyugodtan, itt nem jobb vagy baloldali közlekedés van, hanem kátyúktól függően, kétoldali :-).

Aztán egy „életkép” az útról, itt már szembesülünk a szegénységgel, a sok gyerekkel. Igazán nem látjuk, honnan jönnek, honnan hová tartanak az út mentén, mert elég nagy területeken nem látunk házakat, viskókat. Persze, lehet, hogy ez is viszonylagos, mert igencsak lassan tudunk haladni az úton, lehet, hogy nem is olyan nagyok a távolságok, amit megteszünk, mint amilyennek érezzük.

Itt azért láttunk nagy, kőből épült házakat is, általában magas, kőkerítéssel körbevéve, s a vezetőnk is megerősítette,hogy itt laknak a gazdagok, csak halkan jegyzem meg, ők is ezen az úton közlekednek…

Ha Madagaszkár, akkor Baobab – majomkenyérfa és lemúr, szinte mindenkinek ez ugrik be elsőre róla, és ezeket lehet látni a képeslapokon is. Mi is rövidesen megérkezünk arra a helyre, ahol megláthatjuk – élőben – az első majomlenyérfát, amelynek több fajtája van. Jellemzőjük, hogy úgy néznek ki, mintha a lombjuk lenne a gyökérzetük, fejre lennének állítva. Itt a környéken kettőt láthatunk, először a kisebb méretű „red” (piros) baobab fát nézzük meg.

A majomkenyérfát a helybeliek baobabnak nevezik. Duzzadt törzsében, ágaiban tárolja az esős évszakban ehullott csapadékot. A 15–20 cm hosszú termést borító kemény héj az érés során elfolyósodik. A termés húsa cukortartalmú, az ember számára is ehető. A baobabnak sok zsírt tartalmazó magja szintén fogyasztható. A virága éjszakánként nyílik. A fa kérge alatti rostokból kötelet készítenek, a fa friss leveleit gyakran fogyasztják az immunrendszer erősítése céljából.

Természetesen itt is sok árus, kéregető várja a turistákat, köztük nagyon sok gyerek – szerintem itt komoly szerepük van a pénz szerzésben. A lemúr vagy a kaméleon pedig szinte mindenkinél ott van..

Utunk következő állomása, szintén egy baobab fa- de ez a giant (óriás) fajta. Elég hosszan (vagy hosszúnak tűnően) autóztunk egy nyomsávos, vörös színű földúton, sűrű növényzet közepette. Most van az esős évszak, minden buja, zöld – szinte hihetetlennek tűnik, hogy ez a száraz évszakban teljesen kopár lesz…

Egy katonák által őrzött területre mentünk be – fizettség ellenében, majd parkolás után még kb. 50 métert sétálva kellett megtenni. Ugye nem lepődtök meg, itt is vártak bennünket a helyiek. Itt láttuk ezt a technikát is, napelemes rádiót hallgatott ez a család, mialatt portékájuk mellett ücsörögtek.

Aztán pár méter után ott magasodott, vagy inkább vastagodott előttünk a hatalmas baobab fa, aminek a korát kb. 600 évre becsülik!

A leírás szerint 8 -féle baobab fát tartanak számon a világon, s ebből 6 fajta van Madagascáron, 1 fajta Afrikában egy pedig Ausztáliában található. Érdekes, hogy a virágai sötétedéskor nyílnak és csak egy éjszakán át. A benne található magok, a fa kérge, a termése mind hasznosítható. A termésének legnagyobb fogyasztói pedig a lamúrok…

Miután elkészültek a fotók, megcsodáltuk a hatalmas méreteket, elindultunk visszafelé, ahol most én is fotózkodtam egy lemúrral – persze csak tisztes távolságból :-).

Jól egymásra csodálkoztunk, nem!? Hát, te ki vagy? Honnan jöttél? – kérdezi a tekintete…

Innen, a további program, három öböl felkeresése, majd egy falu meglátogatása, ahol ebédelni is fogunk.

Az első öböl tényleg csak pár percre volt a Baobab fától, Bay of the Dunes (dűnék öble), mint a neve is mutatja hatalmas homok dűnék szegélyezik a partot, ahol, nagyon sok halászcsónakot láttunk, így gondolom elsősorban erre használják ezt a részt. A turista nevezetesség a hatalmas fából készült pad, amelyre természetesen nekünk is fel kellett mászni.

Következő megállónk egy hosszabb, kb. egy órás pihenő volt egy nagyon szép tengerparton, ami kedvelt kirándulóhely, fürdőhely. Itt mi is megmártóztunk a kellemes vízben – majd volt idő egy kis sétát is tenni és természetesen fotózni.

Aztán tovább indultunk a harmadik öböl felé. Ez az egész terület a franciák fennhatósága alá tartozott, akik 1885-ben építettek itt egy bázist a hajóhaduknak, felfedezve a hatalmas természetes öböl stratégiai jelentőségét. 1942-ben a britek megszállták Diego Suarezt, hogy megvédjék az öblöt a japán támadásoktól. Ekkor rengeteg brit katona esett el a madagascári csatában. 1973-ig a város a francia hadiflotta Indiai Óceáni kikötőjeként szolgált.

Ennek nyomai még mindig láthatóak végig a part mentén. Megérkezve a Pigeon Öbölbe (galamb öböl) az első ami szembetűnik a világítótorony, amit bár most renoválnak, de közben folyamatosan működik. Innen visszanézve, láthatjuk a partot, ahol fürödtünk és tényleg messzire belátható az öböl. Nem véletlen, hogy ide is állítottak hatalmas ágyúkat, melyekből még ma is látható.

Befejezve az öböl látogatást, a földnyelv másik oldalára autóztunk egy kis faluba Ramena-ba, ahol egyszer csak egy szűk kis utcában megálltunk és mutatták a kaput, ahol menjünk be. Ahogy beléptünk, egy nagyon szépen gondozott trópusi kert közepén találtuk magunkat, ahol szűk, növényekkel övezett út vezetett bennünket az étteremig.

Mondanom sem kell, itt is volt zenekar is, a hangulatot is sikerült rögtön megalapozni. Pár perc, és itt is volt „terülj asztalkám” – bár, el kell hogy mondjam, hogy alig győztük a legyeket elhessegetni – de itt ez teljesen természetes.

Ebéd után, alig kászálódtunk be az autóba, tettünk vagy 200 métert a faluban, megálltunk a falu közepén egy nagyon rövid sétára, vagy inkább úgy pontosabb, hogy körbenézésre.

Miért panaszkodunk mi otthon? Itt meg hogyan élnek emberek?

Látjátok azt a húsboltot? – nem tudom mit szólna az ÁNTSZ, vagy mi most az ellenőrző szerv neve… Nagyon szörnyű látni, hogy embereknek a 21. században így kell?! élnie.

26 millió emberből Madagascáron 15 millió él mély szegénységben!

Elhiszitek, hogy kicsit rossz szájízzel mentünk tovább?

Aztán, visszafelé a városba, ismét elmentünk a temető mellett és érdeklődtünk, hogy tényleg él-e még az a szokás, hogy a halottakat minden évben kiássák (ez olyan ünnep, mint nálunk a halottak napja), egy ünnepség keretében, a csontokat megmossák és próbálják egy szebb helyre visszatemetni.. . A válasz igen volt!

Még két kívánságunk volt a vezetőnk felé, szerettük volna megnézni azt az utcát, amelyet Benyovszky Móriczról neveztek el, s mivel őt tényleg szinte mindenki ismeri itt, tudták is hogy hol van.

Aztán végre a kávésok akartak inni egy espresso kávét, amelynek a teljesítése az egyik legnehezebb feladatnak bizonyult. De sikerült! Nem fogjátok elhinni, egy kínai étteremben!

Igaz, kapszulás volt, de nagyon finom. Viszont a keresés közben végigmentünk Diego Suarez főutcáján (Colbert street) és tényleg láttunk néhány „normális” épületet, rendezettebb környéket is. Itt vannak a megszállás alatt épült épületek, szállodák, éttermek és a market is – amit most mi kihagytunk.

Innen pár perc alatt értünk vissza a hajóra. Összegzésképpen mit mondhatnék, óriási kontraszt volt a szigettúránk megannyi szépséggel és a mai nap, de mindkettő Madagascar!

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.