Nosy Be helyett Nosy Iranja

2019. 01. 12.

Egy tengeri nap után elértük Madagaszkár északi csücskét, annak is a nyugati oldalát, ahol az ország turizmusának legnépszerűbb területe található, Nosy Be (ejtsd: nozi bé) szigete. Népszerűségét mutatja, hogy közvetlen gépek is járnak ide Európából (Bécsből, Milánóból és Franciaországból is)

Néhány szó az országról: A világ negyedik legnagyobb szigetén fekszik (587 041 négyzetkilométer) az Indiai-óceáni ország, Afrika keleti partjaihoz közel. Méretei: 1100 kilométer hosszú, 450 kilométer széles, hegyes-völgyes szigeten többféle éghajlati övezet található. A szigetország háromezer kilométernyi csodálatos partszakasszal rendelkezik, melynek egyenlőre csak töredéke van kihasználva. Igaz, hogy afrikai országnak számít, de sok tekintetben nagyon különbözik a kontinens országaitól, éppen ezért sokszor emlegetik különálló kontinensként, hiszen nagyon sok különleges, egyedi állat- és növényfaja van, ami csak itt található az egész világon. Budapesttől 7840 kilométerre fekszik Madagaszkár fővárosa, Antanarivo. 2018-as adat szerint 26,2 millió az ország lakossága.

A következő fotókat a fedélzetről készítettem az érkezés pillanataiban. Igen, jól látjátok, a tengeren horgonyoztunk le, ott, ahol a part közelében nincs elég mély víz, ezeknek az óriás hajóknak, ott a tengeren „parkolunk” és kis hajókkal szállítanak bennünket a partra.

A jegyeket már a tengeri napon át lehetett venni, s mivel nagyon ügyesek voltunk, mondhatnám szemfülesek és hamar mentünk a számozott jegyekért, így az első turnussal ki is tudtunk menni a partra.

Hogy miért állok és várakozok, amikor a többiek már a kis hajón voltak?

Nagyon egyszerű: Bármilyen hihetetlen – így 23 hajóúttal a hátunk mögött -, de én tengeribeteg vagyok. Az autót is leginkább csak elől ülve viselem, az enyhe, ringatózó hajón pedig rosszul vagyok. Aztán, amikor már megy, nincs baj… Így aztán, ilyen esetekben megvárom, míg mindenki beszáll és csak az utolsó pillanatban szállok fel, hogy rögtön induljunk is. Azért ha nagyon biztosra akarok menni, akkor jinjang.eu oldalon lehet kapni fül mögé ragasztható kis tapaszt – nem kell bogyókat kapkodni -, ez nekem nagyon bevált!

Míg a part felé tartunk, egy kis történelem:

Sok, egymásnak ellentmondó feltételezés van a sziget hajdani benépesedése körül. Feltételezhetően a 10. században jelentős népvándorlások történtek a mai Indonézia és Malajzia térségéből Afrika keleti partjai irányába, így Madagaszkár szigetére is sokan telepedtek. Feltételezhetően feketék és indonéziai bevándorlók keverékei is átvándoroltak a szigetre Kelet-Afrika partjairól. E keverékek csapatai már a sziget belsejét is meghódították. A sziget történetéről többet csak a 17. század végétől lehet tudni. Akkortájt a sziget kalózbandák kedvelt kiinduló helye volt a tágabb térségbeli rablótámadásokhoz. A kalózok az Indiai-óceán, a Vörös-tenger és különböző ázsiai partokig kiterjedő hadjáratokat indítottak Madagaszkár keleti részéről. Ma is megtalálható egy helyen a hajdani kalózok egy temetője.

A szigetre érkező első európai egy Diego Diaz nevű portugál hajós volt 1500-ban. Diaz India felé vezető tengeri utak után kutatott. Később spanyol kereskedőhajók érintették a szigetet. A 18. században a franciák érdekkörébe került a sziget. Ebből az időszakból van magyar vonatkozása is a történelmüknek, mégpedig a kalandos életű magyar gróf, Benyovszky Móric (1741-1786) személyében, akit állítólag helyi törzsek egy ideig a királyuknak is tekintettek.

A franciák 150 éven keresztül próbálták meghódítani a szigetet, harcolva az angolokkal is, végül a 19. század legvége felé gyarmattá tették.

Az első világháborúban madagaszkári katonák harcoltak a francia hadseregben. A második világháborúban rövid ideig az angolok foglalták el a szigetet, majd újra a franciák kezébe került az irányítás. 1960-ban azonban a legtöbb fekete-afrikai francia gyarmattal egy időben Madagaszkár is függetlenné vált. A francia befolyás azonban mindmáig nagyon erős a hétköznapi életben úgy, mint üzleti téren. A hetvenes évek közepétől évtizedeken át egy Didier Ratsiraka nevű diktátor uralkodott, zavaros szélsőbaloldali rendszerrel sikeresen romokba döntötte az ország gazdaságát. Csak a kilencvenes évek elejétől indulhatott meg némi normalizálódás, demokratizálódás, bár az említett Ratsiraka folyamatosan zűrt kavart. Madagaszkár csak 2002-ben tudott amerikai segítséggel megszabadulni ettől a borzasztó alaktól.

Közben partot értünk, a kb. 5-10 perces hajóút után.

A kikötőben már vártak bennünket, akikkel előzőleg leszerveztük az e napi programot.

Nem fogjátok elhinni! Eljöttünk Madagaszkár leghíresebb, gyönyörű szigetére, Nosy Be-re, de mi nem maradunk itt, hanem újra hajóra szállunk! – megjegyzem, egy még kisebbre -, hogy másfél órás, újabb hajóút után megérkezzünk egy pici Nosy Iranja nevű szigetre.

Majd meglátjuk, jó döntés volt-e!?

Mindenesetre indulás előtt csináltunk egy fotót.

Egymás után nyelték el az utasokat a kicsi és még kisebb hajók, mivel a Costa szervezésében lévő utakat is helyi szolgáltatókkal bonyolítják, azért némelyiknél voltak kétségeim, hogy fenn marad-e a víz színén!? Közben megérkezett a mi hajónk is, csak öten megyünk + a 3 fő személyzet. Gyorsan túlestünk a biztonsági kiképzésen, ami annyit jelentett, hogy vegyük fel az üléseken található mentőmellényeket, az angolul beszélő, nagyon szimpatikus vezetőnk megmutatta a kézzel készített rajzon, hogy merre megyünk… Gondolhatjátok, hogy ez milyen hasznos infó volt a számunkra. 😊

Elindultunk, s már száguldottunk is kifelé az öbölből, mi meg pattogtunk, mint a gumilabda, ahogy  a hajó találkozott a hullámokkal – lehet, hogy egy göröngyös út kevésbé ráz így… De, lassan kidolgoztuk, hogy milyen technikával tudjuk tompítani ezeket az ütődéseket, s a végén már teljesen profik voltunk benne. Közben megtudtuk, hogy vannak privát szigetek, amelyeket vagy gazdag indiaiak vagy kínaiak vásárolnak fel – mondanom sem kell, gyönyörű helyeken. Aztán a kúp alakú sziklánál megtudtuk, hogy félúton vagyunk.

Itt láttunk egy vitorlást, amiről kiderült, hogy nem szórakozásból van itt, hanem folyami homokot szállít a szigetekre, építkezésekhez, ugyanis a tengerparti homok arra nem használható!

Nemsokára megpillantottuk távolban a szigetet illetve szigeteket, ahova megyünk. Most már elárulom nektek, egy fotóval kezdődött minden. Ezen két sziget volt, melyet homokpad köt össze. Ekkor jött a gondolat: Ezt nekünk látni kell!

Persze, bennünk volt, hogy sokszor a fotók sokkal szebbek, nem biztos, hogy élőben is ugyanolyan, stb. De most, ahogy kirajzolódott messziről a két sziget sziluettje, már látható volt, hogy valószínűleg jól döntöttünk, hogy belevágtunk ebbe a kalandba.

Pár perc múlva már a part közelében ringatóztunk, hátha arra úszik egy óriás teknős. Ebben is szerencsénk volt, igaz, hogy csak pár pillanatra, de láttunk egyet.

A következő két rövid videón, a közeledést a partokhoz és a „partraszállást” láthatjátok.

Próbálom visszafogni magam, de már tudom, hogy nem ússzátok meg egy – két  fotóval, egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal. Éppen, hogy leszálltunk a hajóról, kimentünk a partra a langyos, simogató, kristálytiszta vízben, tele csomagokkal, de mégsem álltam meg, hogy rögtön ne kezdjek el fotózni.

Ahogy mentünk végig a parton, nem győztük egymásnak mondani: Ezt nézd! Azt nézd! Látod ezt a kékséget? Látod ezt a fehér homokot? Látod a kék, hihetetlenül sok árnyalatát?

Ez tényleg olyan volt, mint egy földi paradicsom… ha az ilyen 😊

Végre elértük azt a kis házikót, ahol be kell jelentkezni az érkezőknek, ugyanis pár éve belépőt szednek azoktól, akik itt kikötnek. (2-3 euró) De minden beszedett pénzt az itt lévő kis falura, illetve a közösség érdekébe használnak. Később mutatta a vezetőnk azt a kőből épült iskolát, amelyik már ebből a pénzből épült.

Itt kaptunk hideg vizet, hogy szomjan ne halljunk és megegyeztünk, hogy 1 órát eltölthetünk a parton, vízben, utána megyünk ebédelni. Béreltünk egy napernyőt (10 €) – érdekes, eddig a világ bármely pontján voltunk, mindegy, hogy milyen pénz, milyen erős, a napernyő vagy napozóágy bérlése 10 €. Néhány vízben készült fotót láthattok alább. Persze, videóztunk is, de azt majd később…

45 perc után, száradásképpen ismét „fotókörútra mentem” Most a „promó” fotókból mutatok kettőt. Hogy tetszik?

Közben eltelt az egy óra, a kis háznál találkoztunk, ott hagyhattuk a cuccainkat és elindultunk a kis falun keresztül a másik végére, állítólag ott kapunk valami ebédet. Nagyon szépen rendben tartott házak között vezetett az utunk. A férfiak halásznak, az asszonyok, lányok szuveníreket árulnak. Mi is vettünk ezekből a színes, hatalmas strandkendőkből…

Azt is megtudtuk, meg tapasztaltuk is, hogy rengeteg gyerek van. Olvastam, hogy az átlag 10 gyerek, de ahogy viccelődtünk, itt olyan nyugodt minden, lelassult élet, messze a legközelebbi civilizációtól, hogy mit is csinálhatnának… 😊

Ahogy sétáltunk, vezetőnk mutatott citrom fát, apró citrom termésekkel, banánfát, főző (kis méretű) és ennivaló fajtát. Egy nagy fánál megállva, elmesélte, hogy a levele főzetét öntik bele kólába – mert az mindenhol van -, és ha nagyon hamar 14-15 éves korban lesz terhes a lány, ezzel el tudják hajtani a terhességet. Megmutatta a nóni gyümölcsöt, aminek a levét isszák. Láttunk, a hatalmas Jack-fruit fa alatt gyümölcsöt, a földön és a fán is – hogy csak néhányat említsek.

Szinte mindent használnak valami problémára, ezek a gyümölcsök és a sok tengeri herkentyű – hát, csoda, hogy nem láttunk egyetlen kövér embert sem?

Azért a tájat is fotóztuk, bizonyíték a következő pár kép:

Egy tenger felé nyúló pálmát is felfedeztünk, ismét egy kihagyhatatlan fotóhely! 😊 Ráadásul még mászni sem kell rá. Három a kislány – vagy hogy is van?

Az egész út, így hogy közben fotóztunk, beszélgettünk, sok érdekes dolgot megtudtunk, alig 15 percig tartott, amikor is megérkeztünk a megterített, tengerre néző ebédhelyünkre. Nem tudtuk, milyen kajára számíthatunk, abból a kiskunyhóból, ami mellettünk állt, de hamarosan “terülj asztalkám” lett előttünk.

Először is kaptunk egy üveg rumot, étvágycsinálónak, friss vanília volt bele áztatva, amitől valami fantaztikus aromája lett. Aztán hoztak egy kis salátát, rizset meg krumplis, tojásos, zöldséges köretet, nyárson zebu húst, rákot és grillezett halat… Minden nagyon finom volt! A sört mi vettük, 6,5 dl-es és 3 € volt darabja. Elhihetitek, hogy nagyon jól laktunk a “könnyű” kis ebédtől.

Jó egy óra elteltével indultunk vissza, hogy kihasználva az apályt átsétáljunk a szemben lévő szigetre, itt az óceánban, messze a parttól  – ez a hab a tortán, ez az, ami igazán egyedülállóvá teszi ezt a helyet.

Először néhány fotó még erről a homok „útról”:

Hogy még jobban élvezzétek velem együtt ezt az 1,2 kilométeres utat, csináltam egy hyperlapse (gyorsított) videót. Kicsit huppanósra sikerült, mivel nagyon elidőztünk az ebéddel, már sietni kellett, mert a másik sziget bejáratánál már átcsapott a víz a homok út felett. Itt ott egy kagylóra is ráléptem, ott vannak a nagyobb huppanók  🙂 – de szerintem így is élvezetes a felvétel. Kb. 15 perc séta, másfél percben!

Ez után, már sürgetett bennünket az idő, még hosszú a visszaút, de egy kis kilátóhelyre még gyorsan felvitt bennünket a vezetőnk. Közben, néhány életkép. Középen a zebu, felül a lány, alul a fiú zebu. Emlékeztek? Először a nyárson találkoztunk velük..

Búcsúzóul, egy fotó, háttérben a két sziget között látszó úttal… Életre szóló, kihagyhatatlan élmény volt ez a nap, különösen akkor éreztem ezt, amikor a vezetőnk elmondta, hogy 2 éve még sokkal kisebb volt a víz itt. Ha így halad, lehet, hogy újabb két év elteltével már a sziget fele is vízben fog állni?! Ki tudja?

Nincs idő elmélkedésre, már csak a mi hajónk árválkodik a parton, így jól ki kell lépnünk, jó lenne, ha nem késnénk le a nagy hajóról! 😊 Bár itt azért még pár napot szívesen eltöltenék.

Rich utolsó mohikán-ként elhagyja a szigetet, mint látjátok a másik oldalon nagyon komor felhők gyülekeztek.

A kísérőink egyáltalán nem voltak aggódóak, így aztán bíztunk benne, hogy nincs és nem is lesz semmi rendkívüli. Beszálltunk a hajóba, az egyik srác felhúzta a horgonyt és már száguldottunk is visszafelé.

Ha idefelé göröngyös volt az út, akkor visszafelé sziklás, vagy nem tudom minek nevezzem, nem győztünk kapaszkodni! Gondolom a kis késést próbálták behozni, persze a mi érdekünkben, hogy ne késsük le a hajót…

Aztán félút után kicsit lassabban folytattuk az utat. Sokat nem beszéltünk, gondolom mindnyájan próbáltuk elraktározni, feldolgozni azt a sok szépséget, amit ma átéltünk.

Időben visszaértünk, furcsa volt a zsúfolt kis kikötőben, a sziget nyugalmas csendje után. Az első fotón a parton árujukat kínáló helyiek színes forgataga, a második fotón pedig ugyanezt teszik, csak csónakból a nagy hajó tövében, utolsó lehetőségként, hogy eladjanak valamit, ahol a tender hajókról szállunk át a nagy hajóra..

Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy életünk egyik legszebb, ha nem a legszebb napját tölthettük ma el, remélem sikerült valamit átadnom belőle.