Wellington – Új Zéland

2012. 02.10. péntek, Wellington

Reggel korán ébredtem, fél öt körül, de mivel teljesen pihentnek éreztem magam, előszedtem a kis kütyüimet (laptop, fényképezőgép) és letöltöttem az eddig készült képeket és folytattam a naplóírást. Ahhoz képest, hogy utálok írni, egészen jól haladok, ugye? Dicsérjetek, biztassatok, hogy csak így tovább! Ha mégsem olyan jó, legfeljebb nem olvassátok el! L

Szóval 6-ig „dolgoztam” a művemen, majd elindultam a gym felé (Maresz, Márti hol vagytok?)

Sajnos magamról nem tudtam felvételt csinálni, de a középső képen lévő, bal szélről a 2. kerékpár és a jobb szélen lévő gép az „enyém”, ezeken szoktam élvezkedni.

Másfél óra után már sietnem kellett, mert már 7-től ki lehetett menni (már éjfélkor megérkeztünk Wellingtonba), mi meg még sehol. Az Úrnak vinnem kellett a kávét (tegnap mikor kávé nélkül mentem vissza a kabinba, rosszallóan kérdezte: Kávét nem hoztál?) Ezért mondom én mindig, hogy semmire sem szabad rászoktatni a párodat, mert utána már természetesnek veszi! De azért még egy kis fotózásra szakítottam időt. Ezt láttuk a hajóról, a kikötőben.

Ki nem hitte el, hogy New-Zealandon fakitermelés folyik??? Meg hogy imádják a rugby-t? Mert, hogy ez a stadion arra készült!

Ott tartottam, hogy vittem a kávét, majd elmentünk reggelizni, majd a szokásos pakolás, nehogy „otthon” maradjon valami kütyü. Fél kilenckor el is tudtunk indulni. Shuttle buszok vittek be a városba, minden nagyon flottul ment… míg a buszon eszembe nem jutott, hogy mivel reggel fotóztam, a fényképezőgépet kivettem a hátizsákból, ennek következtében, anélkül indultunk el. Így aztán miután elintéztünk minden fontosat interneten, én a gépekkel visszabuszoztam a hajóra, és mint a felvételek mutatják a kamerával visszatértem a központba.

Még nem is említettem, ami engem nagyon meglepett, bár lehet, hogy csak én vagyok ilyen tudatlan, hogy Wellingtonnak csak kb. 200.000 lakosa van, ez fővárosként nekem kevésnek tűnik. Bár a vonzáskörzetében szintén lakik több mint 200.000 ember, így már kicsit jobban hangzik.

Sok újat nem tudok mondani róla, fantasztikus rendezettség, tisztaság, az emberek nyugodtak, kedvesek.

Az ország egyik jelképe a kiwi madár, a souvenir shopok tele vannak az édes kis szőrmók kabalával. Nagyon odafigyelnek pár megmaradt régi épületükre, mind szépen fel van újítva

Ja, a kedvességről: Állunk az utcán és nézzük a helyiektől kapott térképet, hogy merre menjünk, erre megáll egy hölgy és kérdezi, hogy segíthet-e, szívesen megmutatja, ha nem találunk valamit. No comment!

A centrumban tett séta után lementünk a partra, ahol most építik folyamatosan az öbölben a vízparti területeket, parkokat.

Majd elindultunk megkeresni a Cable-cart, mely állítólag felvisz a hegyre, ahonnan szép a kilátás.

Ott fent volt a Botanikus kert bejárata is, így aztán oda is bementünk, aztán láttunk egy táblát, hogy van egy rózsa kert is, miért ne nézzük meg azt is, a tábla szerint kb. 10 perc. Csak azt nem írták ki, hogy meredeken lefele, pár száz méter szintkülönbséggel… Így aztán még le sem értünk, eldöntöttük, hogy bár retúr jegyünk volt a cable car-ra, inkább gyalog megyünk vissza a városba, még egyszer nem másszuk meg a hegyet. De a látvány megérte ismét, hogy lementünk. Útközben még egy Henry Moore szobrot is találtunk a parkban!

A rózsakert és az üvegház magáért beszél.

Visszafelé a városba egy szép emlékparkon keresztül jöttünk, ahonnan régi, eredeti formájában felújított házakat is láthattunk.

A legjobbkor értünk vissza a buszmegállóba, mert kb. 5 perc után már „száguldottunk” is a kikötőbe.

Ismét nagyszerű napunk volt, minden nap egy újabb bizonyítéka annak, hogy ez egy nagyon szerethető, lakható része Földünknek – számomra az egyetlen taszító tényező az időjárás. Bár ma is megúsztuk eső nélkül, ami a buszvezetőnk szerint itt nagy szerencsének számít!

A hajóra visszajövet nagy terveink voltak, Rich elhatározta, hogy csinál egy mosást – mivel minden szinten van egy mosógépekkel, szárítógépekkel, vasalóval felszerelt „mosókonyha”. Én beültem a könyvtárba, hogy tovább dolgozzak az útinaplómon.

Egyszer csak megjelenik a drágám és közli, hogy ő többet nem megy a mosóhelyiség közelébe se, mert az összes idős hölgy (az ő előadásában, öregasszony) őt figyelte és nem értették, hogy hogyan kerül ő – a Férfi – a mosókonyhába.

De majd élőben meghallgatjátok ezt a történést is.

Keveset írtam eddig az esti műsorokról, pedig nagyon jók és változatosak is. Ma este egy hegedűművész volt, aki népszerű klasszikusokat illetve gypsy zenét játszott, óriási sikerrel. Még a magyar cigányzenét is megemlítette! Egyébként ausztrál volt és kinézésre, megjelenésre olyan volt mint, az a francia hegedűművész, aki áprilisban fog Budapesten koncertezni és R betűvel kezdődik a neve és sok magánhangzóval folytatódik.. Várom a helyes válaszokat!

Az előadás után nyugovóra tértünk, annál is inkább, mivel megint lehetett érezni, hogy tengeren vagyunk.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.